A válság németországi hatása

A nagy gazdasági válság a megcsonkított és legyengített Németországot sújtotta a legjobban Európában. A legnagyobb ipari visszaeséssel és munkanélküliséggel kellett szembenézniük a németeknek. Mivel ebben a folyamatban hosszú időn keresztül nem látszott javulás, az egymást váltó kormányokban és az őket támogató politikai pártokban megrendült a tömegek bizalma. A hagyományos politikai erők már nem voltak hitelesek, helyettük új hangokat és arcokat akartak látni a kiábrándult választók. Ennek volt tulajdonítható a kommunisták és a nácik előretörése a válság idején.

Az utóbbiak tekintélyét tovább növelte, hogy orvosolni ígérte a német nép legnagyobb sérelmét, a versailles-i békeszerződéssel megtépázott nagyhatalmiságot. A pártok azonban nemcsak a propaganda eszközeit használták fel egymás elleni csatározásaikban, hanem a félkatonai alakulataikat is. Az utca csatatérré változott. Mindennaposak lettek az összetűzések. A folyamatosan kisebbségben kormányzó, egymást gyorsan váltó kormányok kénytelenek voltak rendeletekkel kormányozni, ehhez azonban kellett az államelnöknek, Hindenburgnak a jóváhagyása. Ez pedig az elnöki hatalom erősödését eredményezte. Az 1932-es birodalmi elnökválasztásokon a sok párti támogatást maga mögött tudó Hindenburg ugyan győzött, de Hitler politikai ereje óriásivá növekedett, övé volt a legnagyobb homogén szavazótábor. A nyáron megtartott parlamenti választásokon folytatódott a nácik térnyerése, a 608 képviselői helyből 230-at szereztek meg, s ezzel egyértelműen a legerősebb politikai erővé váltak. A nácik előretörését a “hagyományos” politikai erők összefogása esetleg megállíthatta volna, de ők inkább saját céljaikra kívánták a barnainges mozgalmat felhasználni. Azt hitték, hogy Hitlerék segítségével megtörik a baloldal erejét, majd félreállítják a feladatukat elvégző nácikat, és Németországban végre helyreáll a rend. Ebben súlyosan kellett csalódniuk. A kommunista és a szociáldemokrata párt között pedig annyira mély volt a szakadék, hogy talán még a nácikkal is könnyebben tudták volna elképzelni a szociáldemokraták az együttműködést, mint a kommunistákkal. A nemzetközi kommunista mozgalom pedig csak 1935-ben ismerte fel, hogy számukra nem a szociáldemokrácia jelenti a legnagyobb veszélyt, hanem a fasizmus.

1932 őszére megtörni látszott a nemzetiszocialisták meredeken felfelé ívelő pályafutása. Kétmillió szavazatot és 34 parlamenti helyet veszítettek a novemberi választásokon. A baloldal előretörésétől félő körök Hitler kinevezését sürgették. A hadseregvezetőinek erős, felfegyverzettNémetországot, a nagytőkés köröknek a pártok és a szakszervezetek megtörését ígérte. Hindenburg elnök nem kevés habozás után Hitlert egy koalíciós kormány kancellárjává nevezte ki 1933. január 30-án. A nácik ügyesen használták ki, hogy a kulcsfontosságú tárcákra jelentős befolyással voltak. Ezek segítségével sikerült nekik a politikai életet olyanná tenni, amilyennek ők szerették volna. A teljhatalom azonban még nem volt a kezükben. A Reichstag égése után bevezetett rendkívüli állapotot kihasználva a párt magánhadseregének, az SA-nak a segítségével hozzáláttak a politikai ellenfeleiknek a felszámolásához. Ennek ellenére sem kaptak abszolút többséget a német szavazóktól a márciusi választásokon. Más módon kellett a kizárólagos hatalmat megkaparintaniuk. A zűrzavaros helyzetre való hivatkozással elfogadtatják a “Felhatalmazási törvényt”, melynek értelmében a parlament hatalma a végrehajtó hatalomra száll. A tartományi kormányokönállóságát is megszüntették, élükre nemzetiszocialista helytartók kerültek. A rendőrség átalakítása és a pártok betiltása után már csak a hadsereg nem állt a nácik közvetlen ellenőrzése alatt. Erre viszont feltétlenül szüksége volt Hitlernek, a hosszú távú céljai eléréséhez. Megnyerésük érdekében nem habozott a katonasággal rivalizáló párthadseregének vezéreit feláldozni 1934. június 29-30-án az ún. hosszú kések éjszakáján, amikor az egyre nagyobb hatalomra vágyó SA vezetőkkel az SS véresen leszámolt. Ezután minden készen állt arra, hogy az új állam kiépítése megkezdődhessen.

Hitler és Hindenburg

A totális állam Németországban

A nemzetiszocialista állam

A totális hatalom elől az utolsó akadály akkor hárult el, amikor 1934-ben az agg Hindenburg elnök meghalt, s Hitler az államfői tisztséget is magához vonta. Ezzel ő lett az államfő, a kormányfő, a pártvezér és 1938-tól a hadsereg (Wehrmacht) főparancsnoka is. A három fegyvernem (a szárazföldi erők, a flotta, a légierő) összehangolása már nem a hadügyminisztérium, hanem a Führer feladata lett, ezzel a hadsereg elveszítette önállóságát. A köztisztviselők és a katonák már nem az alkotmányra, hanem őrá esküdtek fel. Az új államban a hatalom totális központosítása valósult meg. Az államapparátus összefonódott a párttal, a tisztségviselők politikai vagy faji okokból bármikor meneszthetőek voltak. A korábbi szövetségi állam szerkezetét is megváltoztatták. Az államokból tartományok (gauk) lettek, melyeknek élére feltétlen hű nácik kerültek. A teljes állampolgári fegyelmet az egymással is rivalizáló, egymást is ellenőrző rendőri és belbiztonsági szervek biztosították. Ők végezték az ellenőrzését a szellemi és a társadalmi élet nemzetiszocialista szabályozásának. Ennek keretében a cenzúra megvalósításával teljesen elfojtották a szólásszabadságot, a tudomány és a művészet terén sem térhetett el senki az uralkodó eszméktől. A valódi társadalmi ellentéteket és feszültségeket elfedték az antiszemita propagandával, minden bajért a zsidóságot és a bolsevizmust okolták. Az antiszemitizmust nem a nácik találták ki. Gyökerei a- porosz militarizmusba, a német romantikus mozgalomba – mely a népet helyezte a középpontba, s jelentős népi antiszemita irodalmat teremtett – nyúltak vissza. Hozzájárult a háborús vereség is: bűnbak kellett a kudarc magyarázatához (a háború előtti bevándorlás felhígította a németséget), és a bolsevizmustól való félelem (a vezetésben sok a zsidó: Trockij, spartakisták, Kun Béla) is. Ezekkel lehetett indokolni a zsidó üzletek elleni bojkottot, a nürnbergi faji törvényeket (1935) és a Kristályéjszaka borzalmas pusztításait (1938), melynek keretében hatalmas károkat okoztak a zsidó kereskedőknek és iparosoknak. Az ellenfelek kirekesztése után a német nép egységesítése került a középpontba. Tudatos politikával már kisgyermek kortól a nagynémet és a náci eszmékre nevelték az állampolgárokat. Az iskolai oktatás mellett különböző ifjúsági szervezetekben folyt a fizikai és szellemi nevelése a fiúknak (Hitlerjugend) és a lányoknak (Német Leányszövetség). A nőknél a hagyományos szerephez való visszatérést követelték. Elsősorban anyáknak kell lenniük, akik erős, jó német gyermekeket szülnek a birodalom számára.

Gazdasági intézkedések

A gazdasági válság a végéhez közeledett, amikor a nácik átvették a hatalmat. Ez a fordulat és az állami beavatkozás erősítése, mely a fegyverkezési program végrehajtásával tervezte a gazdaságot fellendíteni, vezetett oda, hogy sokan a náci gazdaságpolitikát találták követendőnek a ciklikus válságok leküzdésére. Első lépésként az óriási méretű munkanélküliséget kellett csökkenteni. 1933 tavaszán munkahelyteremtő programot hirdettek Hitlerék. Hatalmas autópálya építések kezdődtek, s megkezdődött a hadi üzemek kiépítése és a hadi célú termelés beindítása. (1939-ig a polgári jellegű területeken 5,5 milliárd márkát fordítottak új munkahelyek teremtésére, a hadiiparban 61 milliárdot.) A pénzügyi fedezetet a zsidó vagyonok elkobzásából, és a belső eladósodásból fedezték. A munkanélküliség csökkenéséhez jelentős mértékben hozzájárult az általános hadkötelezettség és a Birodalmi Munkaszolgálat bevezetése. Németország nem szolgáltathatta ki magát a nemzetközi gazdasági élet bizonytalanságainak, ezért önellátásra próbált berendezkedni (autarkia). A fogyasztói cikkek hiányát az alacsony bérek ellensúlyozták, az így kiesett vásárlóerőt viszont az állami megrendelések pótolták. A nagytőke ebben a folyamatban nem járt rosszul, mert az állami ellenőrzés elfogadásáért cserébe szervezetlen és kezelhető munkásságot és biztos piacot kaptak. A munkásságot a hagyományos szakszervezetek helyet a korporációkhoz hasonló Munkafrontba (DAF) tömörítették, amelyben valódi munkaharcra nem volt lehetőség, s a szociális jellegű juttatások is csak kevesek számára voltak elérhetőek. A mezőgazdaságban a porosz utas kapitalizálódás teremtette feszültségeket fokozta a válság szinte a végletekig. A nácik legfontosabb törekvése az volt, hogy megállítsák a kisbirtokok elvesztését. Ezt a “birodalmi örökbirtok-törvénnyel” akarták megoldani, mely a hitbizományhoz hasonló helyzetet eredményezett a parasztság földjein. Hátránya volt, hogy ennek következtében a korszerűsítéshez szükséges tőke felvételét a rendszer meggátolta. A pénzügyi élet rendbetétele érdekében a német márkának az árfolyamát a kereskedelmi szerződésekben minden alkalommal külön állapították meg. Igyekeztek az exportot támogatni, ugyanakkor a deviza- és aranykivitelt korlátozták. A behozatal összes mennyiségét központilag előírták. Az importált mezőgazdasági cikkekért iparcikkekkel fizettek (ha fizettek). Ez a klíring-elszámolás néha a valós ár alatti eladást és feletti vásárlást eredményezett, de a hiányzó nyersanyagok beszerzése mindennél fontosabb volt. Amit ilyen módon sem sikerült beszerezni, azért arannyal és devizával kellett fizetni, melynek következtében az évtized végére a készletek szinte kimerültek. Más módszert kellett találni, területeket kellett szerezni.

További hasznos linkek: