A foglyok sorsa a koncentrációs táborokban


Magyarország német megszállása után a nácik az egyetlen, ekkor még működő megsemmisítő tábort, Auschwitz-Birkenaut jelölték ki a magyar zsidóság temetőjének. Eichmann , villámlátogatás tett a lágerben és rendkívül elégedetlen volt a látottakkal: a  krematóriumokhoz vezető sínpár építése nem fejeződött be, a megsemmisítő létesítmények elhanyagoltak voltak. Ezért május elején leváltották a lágert irányító Arthur Liebehenschelt és az emberirtás egyik legtapasztaltabb szakértőjét, Rudolf Höss alapító táborparancsnokot bízták meg a magyar zsidók lemészárlásának irányításával.

A magyar holokauszt történetét lásd itt

A visszatérő Höss

Rudolf Höss

energikusan látott munkához: renováltatta a krematóriumokat, felgyorsította a BI és BII táborrészek között elhelyezkedő új “zsidórámpa” és az oda vezető sínpárok építését, újra működésbe állíttatta az egyik első, kezdetleges gázkamrát (Bunker 2), halottégető gödröket ásatott az V. krematórium mögött, megnövelte a krematóriumban dolgozó Sonderkommando, valamint a deportáltaktól elvett javakat szortírozó és kezelő ún. Kanada-kommando létszámát. A kulcspozíciókba megbízható embereit helyezte: Birkenau élére a később belseni fenevad néven elhíresült Josef Kramer SS-százados került, a megsemmisítő zóna irányítását pedig Otto Moll SS-főtörzsőrmester vette át. Bár a munkák május közepére, az első magyar transzport érkezésének idejére még nem fejeződtek be teljesen, a láger készen állt a holokauszt és egyben az emberiség történetének legnagyobb megsemmisítő műveletére, amely kivitelezőjéről és irányítójáról kapta nevét: a Höss-akció.

Képtalálat a következőre: „holocaust”

A magyar tömegtranszportok május 16. és július 11. között érkeztek Birkenauba. Ezt megelőzően április végén a németek már két szerelvény indítottak Magyarországról a budapesti börtönökből, illetve a kistarcsai és bácstopolyai internálótáborokból összegyűjtött zsidókkal. A tömeges deportálások leállítása utáni hetekben, július 22-én és 26-án további két transzport érkezett a rámpára azokkal a zsidókkal, akiket Eichmannék a kistarcsai és sárvári internálótáborokból magyar kormányzati engedély nélkül csempésztek ki. Az április vége és július vége között deportált 445 ezer magyar zsidó közül 15 ezren az ausztriai Strasshofba kerültek, a többieket mind Auschwitz-Birkenauba küldték. Rajtuk kívül kisebb magyar csoportok még egészen októberig érkeztek, így az Auschwitz-komplexumba összesen mintegy 430 ezer magyar zsidót deportáltak.

Megérkezés, szelekció, “Szauna”

A szerencsétlenek átlagosan három napos vonatút után érkeztek meg a birkenaui rámpára.

Magyar zsidók megérkeznek a birkenaui rámpára 1944 májusában

Néhányan ki tudtak lesni a vagonablakon, őket gyakran balsejtelmek gyötörték. “Az eső szemerkélt. Sem azelőtt, sem azután nem láttam ilyen szürke eget, ilyen kietlenséget.”[1]  Volt, akiket halálfélelem fogott el: “Kinéztünk a vagon ablakokon, szörnyű látvány terült szemünk elé. Az egész égbolt piros volt, azt gondoltuk, hogy egyenesen odavisznek bennünket a tűzbe. Az idősebb emberek elmondták a halotti imát, búcsúzkodtak.”[2] Mások megpróbálták felmérni a helyzetet és így jutottak ugyanerre a következtetésre: “Hétfőn reggel érkeztünk Auschwitzba. Ott álltunk éjfélig. Akkor már úgy tudtuk, hogy itt van a vég. Az első waggonból minden ki volt hányva egy dombra, ágynemű, ruházat, élelem, tehát biztosak voltunk abban, hogy, ha mindent elszednek az embertől, csak azt jelentheti, hogy már nem is lesz szüksége semmire.”[3]

Képtalálat a következőre: „holocaust”

Ahogy kinyílt a tolóajtó, csíkos ruhás foglyok (az értékekért felelős Kanada-kommando tagjai) ugrottak fel a deportáltak közé és “tuszkoltak, rugdostak ki a vagonból. Azt mondták, a csomagokat hagyjuk fenn, azokat majd később utánunk küldik.”[4] Bár ezt a nácik halálbüntetés terhe mellet megtiltották nekik, a kanadás foglyok gyakran létfontosságú információt közöltek a magyar zsidókkal: “azt tanácsolták, hogy a gyerekeket adjuk oda az öregeknek”.[5] Magyarázatra nem volt idő, a gyanakvó deportáltak nem tudhatták, hogy a szelektálás során a munkaképes anyákat gyermekeikkel együtt küldték gázkamrába, az öregekre pedig mindenképpen azonnali halál várt.

Képtalálat a következőre: „holocaust”

A rámpán ötös sorokba rendezett, nemek szerint szétválasztott zsidók élete a szelektáló SS-orvosok(általában dr. Josef Mengele, dr. Heinz Thilo, dr. Eduard Wirths főorvos és az erdélyi származású, magyarul jól beszélő dr. Viktor Capesius) kezében volt. A németek 16 és 40 közötti, munkaképes férfiakat és nőket kerestek, a többiek sorsa a néhány órán belüli gázhalál volt. Nem egyértelmű esetben az orvos az életkor, a foglalkozás és az esetleges betegségek iránt érdeklődött, majd gyorsan döntött. A kiéhezett, szomjúságtól félholt, az állva töltött út fáradalmaitól végletekig elcsigázott deportáltak nem is igen értették, hogy mi történik velük, miközben az orvosok egyetlen kézmozdulattal határoztak életük és haláluk felett.

Szelekció a rámpán.  A kép jobb oldalán Dr. Mengelecigarettázik

Ahogy egy 15 éves huszti kislány emlékezett: “nagy zűrzavar keletkezett, kábultak, fáradtak voltunk az utazástól, szinte gondolkodni sem tudtunk, csak szorongattuk hozzátartozónk kezét”.[6]  Mások tapasztalatai is hasonlóak voltak: “észre sem vettük, hogy külön csoportban állnak a férfiak, nők. Anyukámat kirántották a karomból, hárman maradtunk testvérek, minden búcsúzkodás nélkül”– mondta később a munkácsi F. R.[7] “Alig egy pár lépés után SS tiszti uniformisban öltözött férfi elé kerültünk, aki kezének egy mozdulatával elválasztott bennünket egymástól. Oly gyors tempóval ment mindez, hogy az ember szinte fel sem ocsúdhatott és máris sodorta tovább magával a tömeg”– olvasható a Nagyszőlősről elhurcolt A. T. jegyzőkönyvében.[8] A várpalánkai H. S. sem tudta mi történik vele: “szörnyű zűrzavar volt, nem is láttuk egymást, csak azt vettem észre, hogy anyámat és két 12-13 éves testvéremet a baloldalra küldték”.[9]

A túlélők nagy többsége ekkor látta utoljára családtagjait. Általában egy

Otto Moll, a megsemmisítő zóna parancsnoka

transzport mintegy 80 százalékát valamelyik megsemmisítő létesítmény gázkamráiban  vagy az újra működésbe hozott Bunker 2-ben gyilkolták meg. Testüket a krematórium kemencéiben, vagy a Bunker 2 és az V. krematórium mögött ásott hatalmas halottégető gödrökben hamvasztották el. A Höss-akció vége felé a Zyklon B-készletek  fogytán voltak. Ekkor ezreket lőttek vagy löktek elevenen a lángoló árkokba.

Képtalálat a következőre: „holocaust”

A szerencsés 20 százaléknyi munkaképest a tábor legnyugatibb szélén lévő fürdőhelyiségbe, az ún. “Szaunába” hajtották. Itt “teljesen meztelenre kellett levetkőznünk…Hajunkat kopaszra nyírták, minden szőrzetet leborotváltak…ez egyáltalán nem zavarta az S.S. katonákat, röhögve sétálgattak közöttünk, meg-megálltak, nézegettek durván belegázolva női szemérmességünkbe”.[10] A végletes kiszolgáltatottság érzése általános volt: “a hajunkkal és a ruhaelvevéssel, mintha megfosztottak volna minden emberi méltóságunktól, emberi mivoltunktól”– emlékeztek a B-nővérek.[11] K. R. szerint “az egész szituáció igen megalázó volt”.[12] “Borzalmas volt a fürdőben levetkőzni férfiak előtt“- mondta 1945-ben Salamon Miksáné.[13]

Lágerélet

A Szaunából általában egy kijelölt blokkba hajtották a rongyokba öltözött, kopaszra nyírt foglyokat, akiknek ezzel megkezdődött

Munkára kiválasztott, kopaszra nyírt magyar zsidó nők

lágeréletük. Bár a tömegtranszportok kezdetekor a németek még igyekeztek regisztrálni és tetoválni a táborba érkezőket, a nyilvántartási  rendszer roskadozott a túlterheléstől, több tízezer magyart egyáltalán nem tetováltak. Több ezer munkaképes magyar zsidót azonnal más koncentrációs és munkatáborokba szállítottak. Sokan kerültek az auschwitzi érdekszféra területén működő kisebb altáborokba, ahol a foglyok rabszolgamunkát végeztek. Kisebb csoportokat az auschwitzi főtáborban helyeztek el. A Birkenauban maradt több tízezer magyar zsidó nagy részét a BIId, BIIc és BIII táborszekciókban  helyzeték el. Ez utóbbi, félkész, víz és csatornázás nélküli részlegben uralkodó körülmények még birkenau-i mértékkel mérve is szörnyűek voltak, ezért a BIII szektort a foglyok “Mexikónak” nevezték.

Képtalálat a következőre: „holocaust”

A munkaképes magyar zsidók nagy többsége heteken keresztül nem dolgozott, napjaikat az órákig tartó kimerítő létszámellenőrzések (appell) töltötték ki. A kárpátaljai G. R. az “egyik leghatásosabb kínzóeszköznek” nevezte az appellt. “Naponta [reggel] 1/2 3 órától 6-ig, de sokszor 12 óráig sorban kellett állni, ötös sorban, fél kartávolságnyira nehogy egymást támogatni, vagy melengetni lehessen. Zuhogó esőben, dermesztő hidegben, hóban, mindennap egyformán. A frissen nyírt, kopaszfejekre esett a hó, vagy eső, vagy tűzött a nap, de megmozdulni sem volt szabad, mert ha valaki nem állt elég feszesen vigyázz-állásban, akkor végigverték korbáccsal. Ha büntetni akartak egy csoportot, akkor az ‘appell’-nál térdepelni kellett szintén órákig, vizes, fagyos földön, mindkét kézben magasra tartva egy-egy nehéz követ.”[14]  A. T. 1945-ben így fakadt ki: “Ó, azok az Appellek! Állni vagy térdepelni égető napon vagy hideg esőben. Nagyon gyakran térdepeltünk.” Mikor egy fogoly elrejtőzött, mindenki mást is büntettek. “Délutántól este tizenegyig térdepeltünk, először, amíg megtalálták a lányt, tovább aztán pedig büntetésből.”[15]

Képtalálat a következőre: „holocaust”

A foglyok életkörülményei az appelltől eltekintve is katasztrofálisak voltak. A mocskos barakkokban elviselhetetlen zsúfoltság uralkodott. “Egy priccsen 11 ember is feküdt. Aludni például csak úgy lehetett, hogy ha az egyik megfordult, akkor ugyanezt kellett mindnek csinálni, mert különben nem fértünk volna el.”[16] “Egy priccsre 14-en [jutottunk], mint a heringek feküdtünk egymáson. Az ágyról leszállni nem lehetett, mert ezért ütöttek, a WC-t sem lehetett használni.”[17] “Ez egyébként az egyik kedvenc büntetésük is volt, hogy nem engedtek kimenni a WC-re. Tekintettel arra, hogy majdnem mindegyikünknek hasmenése volt, és néha 24 óráig kellett visszatartani magunkat, pokoli kínokat álltunk ki. Megtörtént, hogy valaki az appell-nél már nem bírta tovább és megtörtént a baleset, akkor rettenetesen megverték szegényt.[18] Erejük az elégtelen ellátás miatt egyre fogyott. “Az étel nagyon kevés volt: reggel egy kis feketeszínű víz, délben répaleves és kis szelet kenyér, este újból 1/2 liter leves. Nagyon éheztünk, és sokat szenvedtünk a hideg miatt is.[19] A foglyokat mindenki verte: az SS-őrök, az SS-felügyelőnők,  a női és férfi kápók. A legkisebb vétség is (késés az appellről, kiszökés a latrinába) a legbrutálisabb verést eredményezte.

Nem csoda tehát, hogy a magyar zsidók fizikai és pszichikai ellenálló képessége folyamatosan csökkent. Az “élet” a lágerben

Latrinabarakk Birkenauban

nem volt más, mint “harc, hogy ne csak zárt csoportokba ötösivel tudjunk WC-re menni, hanem akkor, amikor ezt a szükség kívánta. Harc egyetlen korty vízért, és hogy meg lehessen mosdani. Harc egy nyers krumpliért, egy káposztafejért, egy répáért, amit szívdobogva loptunk a konyha körül. Harc, hogy kijátszhassuk a Blocksperrét [barakkzárlat] és el tudjunk szökni egy másik Blockba, ahol esetleg éppen ebédosztás volt és akkor két porcióhoz tudunk jutni.”[20]Egy Kárpátaljáról deportált tisztviselőnő pontos jellemezte a helyzetet: “folyt a létért való harc, küzdelem, a gyengébbek, a tehetetlenebbek rovására. Vagy én maradok felül, vagy engem tepernek le. Ez volt a törvény.[21] S. G. técsői varrónő szerint “szinte emberi mivoltunkból teljesen kivetkőztünk, a szenvedés, a velünk született rosszat teljes mértékben kihozta…Nem segítettünk egymáson, mindenki csak saját életét mentette.”[22] Kivételesnek tekinthető a 19 éves H. I. élménye: “Mi huszonöten voltunk jó barátságban, minden falatunkat megosztottuk egymással. Csak ezen a módon lehetett valahogy kibírni.”[23]

Képtalálat a következőre: „holocaust”

A Birkenauban raboskodó magyar zsidók elvileg a náci táborrendszer egyik legfontosabb munkaerő tartalékát

képezték. Ha bárhol dolgos kezekre volt szükség, az igényelt számú foglyot kiválasztották, tetoválták, és a munkahelyre szállították. A rossz körülmények miatt munkaképtelenné válókat a rendszeres szelektálások során szűrték ki és küldték a gázkamrákba. (A takarékoskodó nácik nem “pazaroltak” gázt a kisebb csoportokra: őket az égetőkemencék melletti kivégzőteremben lőtték agyon.) Az ismétlődő szelektálások  folytonos félelemben tartották a foglyokat. A tiszaújlaki K. H. visszaemlékezése szerint “állandó rettegésben éltünk, egész valónkat a gáztól való félelem töltötte be”.[24] A szelekció során “teljesen meztelenül kellett ilyenkor sorba állnunk, dr. Mengele jött az asszisztenseivel és a Donauwalzer-t dúdolva, egy intésével döntött élet és halál felett. Ha szelekció volt csipdesték arcunkat, hogy jó színben legyünk, és igyekeztünk vidáman ránézni, mert elsősorban a betegeket és bús embereket szedte ki.”[25]  Sokan elrejtőztek szelekció idején, a W-nővérek “a konyhában, a tűhely alá, a krumpli közé” bújtak, “volt, aki felmászott a kéménybe“.[26] Salamon Miksáné csodával határos módon mindig el tudta rejteni a megérkezést követő szelekciót is átvészelő, 12 éves kislányát. D., aki nemcsak Auschwitz-Birkenaut, hanem a hochweileri munkatábort is túlélte, így emlékezett a birkenaui bujkálásra: “Gyakran kellett egyik blokkból a másikba szaladnom, hogy ne vigyenek el a füstbe. Amikor beteg voltam és nem tudtam magamról, anyuka elrejtett, hogy ne vigyenek el. Egyébről sem lehetett hallani egész nap, mint a füstről, meg kéményről, meg krematóriumról.”[27] Gyakran azonban nem sikerült elkerülni a szelekciót. Akit az orvosok halálra ítéltek, annak egyetlen esélye maradt: megszökni az elkülönített barakkból. Ez a 15 éves, botfalvai H. M-nek sikerült is: “Éjjel mikor az éjjeli őr elaludt 7-en fiúk a hátsó ajtót kilöktük és úgy sikerült nekünk megszökni. Egy falubeli Magaziner [raktáros] volt a közelben, az a raktárban elbujtatott minket másnap reggelig. Még éjszaka észrevették a szökést, kerestek minket az összes Blockältsterek [barakkparancsnokok], de nem találtak. Másnap észrevétlenül a munkáslágerbe szöktem. Így sikerült megmenekülni a krematóriumtól” [28]A legtöbben azonban nem voltak abban a fizikai és szellemi állapotban, hogy megkíséreljék a szökést. Ők néhány órán belül a gázkamrákba kerültek.

Képtalálat a következőre: „holocaust”

1940 és 1945 között körülbelül 1,3 millió embert szállítottak az Auschwitz-komplexumba, közülük 1,1 millióan itt vesztették életüket. A meggyilkoltak kilenctizede, 1 millió ember zsidó származása miatt került ide, közülük minden harmadik áldozat magyar állampolgár volt.[29] Így a világtörténelem legnagyobb haláltáborának legnépesebb áldozati csoportja magyar állampolgárok közül került ki. Auschwitz-Birkenau nem csak a világ legnagyobb temetője, hanem a legnagyobb magyar temető is: soha sehol nem öltek meg annyi magyart, mint itt.

Forrás: http://www.degob.hu/index.php?showarticle=23

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s