A kínzások és kivégzések története (Töriklub)


A kínzások és kivégzések története alighanem egyidős az emberiséggel. Elődeink hosszú évek kitartó és precíz munkájával, kísérletezéseivel lépésről-lépésre létrehozták a legrafináltabb és legkegyetlenebb kínzóeszközöket, s mindezt csupán azért, hogy egyetlen jól megjegyezhető üzenetet közvetítsenek – A BŰN NEM KIFIZETŐDŐ! Az emberi leleményesség határtalan, legfőképp ha ártó szándék vezérli. A spanyolcsizmától az élve eltemetésen át a felnégyelésig széles a tárháza a borzalmak, a tortúra eszközeinek.

Most bemutatunk néhány régebbi kínzásos módszert. Csak erős idegzetűeknek ajánlott!!!

Kínai harang:

Távol-keleti több ezer éven át alkalmazott kínzás, még Marco Polo is meglepődött rajta. Úgy kínozni, hogy a testhez hozzá sem kell érni, nagyon fortélyos eljárás. Kr. e. 1200 körül már használták ezt a harang-módszert, kizárólag Kínában. Az áldozatot beültették a harangba, majd az ítélet alapján meghatározott számú ütést mért a harangtestre a hóhér és segédje, egymást váltva közben a harangzúgás miatti egészségkárosodás megelőzése miatt. Hanghullámok általi korbácsolásnak is lehet nevezni ezt a módszert, a végén az áldozat teljesen megsüketült, de az idegrendszerben is maradandó károsodásokat okozott. Előfordult, hogy a harangkúra végén az odabent tartózkodó elharapta a nyelvét és őrületében szétmarcangolta tulajdon arcát. Ilyenkor még hagyták szenvedni, míg végül sor került a kivégzésre és egy karddal lenyakazták. A harang legtöbbször az udvari intrikák áldozatának járt ki.

A kilencfarkú macska:

A kilencfarkú macska korbácsolási módszer, mindennapos jelenség volt a hajók fedélzetén. Első alkalmazása a történet kutatók szerint a brit haditengerészetnél volt a 17. század hajnalán.

A kilenc hosszú kötélpászmából álló eszköz hatásfokát növelte a kötélfonatokba rögzített számtalan éles, hegyes szegecs. Ettől eltekintve, megjelenési formájában és szerkezetében teljességgel igénytelen szerszámot többnyire zöld, vagy piros posztótasakban tárolták, hajónként mindig több darabot, mivel a kilencfarkú macska egyszer használatos tárgynak minősült, a büntetés végrehajtása után egyből a tengerbe dobták. A hadihajókon rendkívül kemény fegyelem uralkodott. A korbácsbüntetés kihirdetése után a tisztek gondot fordítottak arra, hogy minden hajón tartózkodó szemtanúja legyen a kegyetlen fenyítésnek.

A kereskedelmi egységeken ritkábban fordult elő, a függelemsértőt vagy a szellőzőnyílás rácsaihoz kötözték, vagy pedig az árbockötelekhez: „kitárt szárnyú sas” pózba függesztve. Gyakran a büntetést maga a kapitány hajtotta végre. Leghitelesebb forrás mai napig Richard Henry Dana alkalmi tengerész által 1840-ben lejegyzett (Two Years Before the Mast), nem hivatalos napló számít. Szerinte nem egyszer érdemtelenül alázták és kínozták meg a tengerészeket. Általában az elviselhetőség határáig mentek el a korbácsolással. A kilencfarkú macska használatát a 19. század javuló hajózási körülményei mellett megszüntették fokozatosan.

A tortúra:

A tortúra, mint büntetési gyakorlat az inkvizícióból maradt az utókorra: a rettenetes eljárás különböző kínvallatások jól felépített sorozata volt. Kizárólag azokkal szemben számított törvényesnek alkalmazása, akiket bármilyen okból halálra ítéltek. E sokáig alkalmazásban lévő, beismerésre késztető módszer nem kevesebb, mint 11 fokozatból állott. Azt, hogy a vádlottnak mennyi fokozatot kell kiállnia, a bíróság szabta meg. Tehát a tortúra vádbizonyítási szereppel bírt, azért került alkalmazásra, hogy a gyanúsított minden reá vonatkozó vádat beismerjen, mert ezek után törvényes kivégzése elé már nem hárulhatott jogi akadály.

  1. tortúra: Bíró általi kínvallatással való fenyegetés, előbb szelíd, majd kemény hangon. A vádlott néha beismerő vallomást tett, minthogy vállalja a végtelen fájdalmak gyötrelmét.
  1. tortúra: A hóhér a tortúra színhelyén fenyegette meg a gyanúsítottat.

A hóhér jelenléte félelmet keltő, főleg ha a rettegett csuklyás figura az igazán elhivatott szakember részletességével mondta el a hamarosan alkalmazásra kerülő eszközök működését és élő szervezetre gyakorolt hatását. Néha vádlotton szemléltette az eljárást a már ájulás határán lévő gyanúsított felé.

  1. tortúra: Előkészületek a kínvallatás végrehajtására (a vádlott levetkőztetése, kezének, lábának összekötözése, végül pedig a tűznek a vádlott fedetlen testéhez való közelítése).

Ez volt a bemelegítő fokozat. A meztelen szerencsétlen megalázottsága, kiszolgáltatottsága már az elviselhetetlenségig fokozódott. Végtagjait összekötötték, mozgásképtelenné vált, magatehetetlensége kiteljesedett. A hóhér izzó vasakkal közelített a mezítelen testhez.

  1. tortúra: A végtagok és ujjak összeszorítása vékony, de erős zsineggel.

Hatása nem lebecsülendő. Ha az elítélt férfi volt és történetesen képes volt ellenállni, az esetben már a nemi szervre is került egy szoros hurok (női elítéltek esetében a mellbimbóra). A hatás elképzelhető. Aki képes volt elviselni ezt a fokozatot, tartós fizikai károsodásokat szenvedett, soha többé nem számított ép és egészséges embernek. Néha az elítélt elájult, néha az elméje bomlott meg.

  1. tortúra: Nyújtólétrára fektetés, vagyis a test és a végtagok erőszakos nyújtása. Az inkvizíció legalantasabb, leghatékonyabb találmányának (Strappado) korszerűsített, szelídített változata. A nyújtólétrára, vagy nyújtópadra fektetett gyanúsítottat hat oldalról csigaszerű szerkezetekre rögzítették, minden irányból végre tudták hajtani a test nyújtását. Egy kisebb csigaszerkezetet a nemi szerv és a köldök számára tartottak fenn. Ha az áldozat ízületei nem bírták tovább a terhelést, az ínszalagok elpattantak, az ízületi tokok szétnyíltak, így a kezek és a lábak bőséges belső vérzés kíséretében kifordultak a helyükből.
  1. tortúra: Tüzes vassal való égetés. Az izzó rudakkal a harmadik fokozatban még csak ismerkedő gyanúsított már magán tapasztalhatta meg az izzó fém hatását. A bőrre nyomott tüzes rudak és patkók éles sistergése, saját testének förtelmesen bűzös, égett szagának elviselése és persze az elviselhetetlen fájdalom döbbenetes hatást váltott ki. A hóhér gyakran locsolt vizet a kínzott testre.
  1. tortúra: Az ujjak préselősatuba történő helyezése, ugyanakkor éles vas behelyezése a nyelv alá. A préselősatu funkciója, működése egyszerű. Az eszköz célja az ujjakat a préssel addig szorítani, amíg a már több helyen szétrepedt testrész szét nem nyílik a körömágyaknál. Ezt kiegészítendő, egy tűhegyesvégű acél éket helyeztek a nyelve alá, miáltal az ízlelőszerv rángatózása következtében bekövetkezett a kívánt hatás: a nyelv előbb átlyukadt, majd elroncsolódott és szétszakadt. Ez már inkább megtorlás volt, mint beismerő vallomás kicsikarása, mert ha addig nem akart vallani az elítélt, nyelve szétroncsolása után többé nem is tudott.
  1. tortúra: A test égetése gyertyával, szurokkal, vagy szalmával. Ez a tűz által végrehajtott tortúra következő fokozata. A fekvő helyzetben kikötözött elítélt testére rácsöpögtették a gyertya forró viaszát, majd az égő gyertyákat reá állították. A szabadon maradt testfelületekre kisebb-nagyobb nagyságú szalmaboglyákat helyeztek, amiket meggyújtottak. A tűz erejének fokozása volt a forró szurok, mely az ember bőrébe azonnal beépülve újabb, eddig soha nem ismert kín elviselhetetlen dimenzióját szavatolta.
  1. tortúra: A leborotvált fejbőrre jéghideg víz lassú csöpögtetése. A kegyetlen kínzásnemek egyik legleleményesebb, jellegét tekintve az összes többé módszertől eltérő változata. Ez a kínzás távol-keleti találmány. Régi kínai bölcsek fejlesztették ki ezt a leleményt, amely a hadakozások és államigazgatási eljárások során karriert futott be. A kopasz fejbőrre azonos, általában tíz másodpercenkénti időrendben éppen csak felolvadt, jéghideg vizet csepegtettek. Mivel a jéghideg víz éberen tartotta a tudatot, nem következhetett be ájulás, még az sem nyújtott menedéket az elítéltnek.
  1. tortúra: A test forró fémmel, vagy szurokkal való megégetése. A hideg által kiváltott hatást felcserélték a hő által kiváltott fájdalomra. Olvadt fémet használtak, ami mély sebeket okozva marta fel az elítélt bőrét és húsát, elviselhetetlen kínokat okozva. Ezek a sebek örökre megmaradtak, ha az elítélt a csodával határos módon valahogy túlélte a tortúra eme fokozatát.
  1. tortúra: A lábszáraknak éles, hegyes fokozatú vassatukkal való összepréselése. A spanyolcsizma eredetének megfejtéséhez nem kell történészi szakvizsga. Minden idők legnépszerűtlenebb lábbelije természetesen a a spanyol inkvizíció egyszerű, de hatékony találmánya. Akit egyszer elért, hátra lévő életét nyomorékként élte végig, soha többé nem állt lábra. Az eljárás során a vádlott mindkét lábát vastag deszkalapok közé szorították, a négy darab deszkalapot zsinórok segítségével szorították rá a végtagokra. Ezt követően a láb és a deszkák közé ékeket kalapáltak, amelyek számát a bíróság határozta meg. Súlyosabb vétségek esetén akár nyolc darab éket is a deszka és a láb közé vertek: a feszítőerő a térdet és a lábszárcsontot, illetve a bokát szétroppantotta, szilánkosra törte a láb valamennyi csontját.

Elmegyógyintézeti tortúrák:

E téren külön említést érdemel az őrültek gyógyítását elősegíteni szándékozó sok korabeli fortély. Az őrülteket a régi kultúrákban tisztelték és becsben tartották, különleges varázserőt tulajdonítva nekik. A középkori társadalmak számára azonban nemkívánatos személyeknek bizonyultak. Vagy egyszerűen csak kivégezték, vagy pedig sötét zárkák, börtönök mélyére rejtették őket, ami egyenrangú volt a halálbüntetéssel. Elsőként a tizenötödik századi spanyol városatyák döntése nyomán nyitottak külön intézetet az elmebetegek számára, később több országban követték példájukat. Még három évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy valakinek eszébe jusson a forradalmi ötlet: esetleg van mód az őrültek gyógyítására. Az elsőként alkalmazott módszerek szadistának is mondhatók. Egy lipcsei professzor rendszeresen szamárvért itatott betegeivel, mondván a szamár lustasága csillapítani tudja a beteg dühkitöréseit. Általánosnak számított a csömörkúra, a hidegvízkúra. 1807-ben egy Horn nevű orvos egy szerkezetet konstruált. Forgódobos gyógymód volt, a pácienst gondosan beszíjazták a szerkezetbe, majd percenként 120-as fordulatszámmal pörgették. Az őrjöngők a rosszullétek, hányások, egyensúlyzavarok után lecsillapodtak. Ezt követték a kényszergyógymódok, mint a kényszerágy, a kényszerkosár, a kényszerkikötés, az azóta is érvényes kényszerzubbony, valamint az angol koporsó. A legbizarabb találmány a meglepetés-híd volt, melyen a páciensnek végig kellett sétálnia, mígnem a híd szétnyílt a lába alatt, ő pedig a jéghideg vízbe pottyant.

A vízkúra:

A legegyszerűbb variáció a közönséges fullasztás volt. Az áldozat fejét, a vezető hóhér vezényszavára, a hóhérinasok vízzel telt dézsába nyomták, majd meghatározott ideig víz alatt tartották. Ugyanennek az eljárásnak fejlettebb változata a két egyszerű eszközzel, a kötél és a csiga alkalmazásával kivitelezett módszer. Ilyenkor a lábánál fogva felkötözött, fejjel lefelé lógatott elítéltet a csiga segítségével mártogatták a vízbe. Ez távol-keleti eredetű volt és valószínűleg a kor utazóinak jóvoltából kerülhetett be az inkvizíció kínkultúrájába.

Volt, amikor a vádlottnak nem a tüdejébe, hanem a gyomrába juttattak irdatlan mennyiségű folyadékot, akár 10-15 litert. A hatalmas mennyiségű folyadék szétfeszítette a gyomrot és felpuffasztotta a hasat, ezáltal okozott pokoli kínokat.

A kút:

A vétkest egy akkora verembe rakták, mely mélységében pont a feje búbjáig ért, nem tudott benne megmozdulni. Ott hagyták napokig étlen-szomjan, míg az ellene felhozott vádakat be nem ismerte. Izomgörcsök, légzési nehézségek, keringési zavarok, pszichikai zavarok léptek fel, így az agónia hosszas és fájdalmas volt.

Strappado:

Egy kötélből és egy csigából állott. Az áldozat két karját a háta mögött, a csuklójánál összekötözték, majd ezeknél fogva a lehető legmagasabbra felhúzták a levegőbe. Ekkor a kötelet elengedték. A módon is alkalmazták, hogy az eretnekséggel vádolt ember bokájára, köldökére, illetve férfiak esetében a nemi szervére súlyokat akasztottak, amelyek további terhelést róttak a testre.

Halálra éheztetés, halálra szomjaztatás:

Az élelmiszer és az ivóvíz tartós megvonása egyszerű és igénytelen módszer, ám roppant hatékony, mivel semmiféle eszközt nem igényel, bármily körülmények között alkalmazható. Az éheztetés, mint kínzási nem kitűnően bevált olyankor, ha az elítéltet semmiképpen nem tudták – vagy talán nem is akarták – egyéb módszerekkel szóra bírni. A régi rómaiak tisztában voltak néhány lélaktani fortéllyal: a kínvallatásra szánt egyét nem valami sötét zárkába dugták, hanem egy világos terem egyik sarkában rövidke pórázon tartották. A fogolynak kijártak bizonyos jogok. Amennyiben szükség kínozta, őrei a megfelelő helyre kísérték, biztosítva anyagcseréjét, ám ezek a látogatások megritkultak. Néhány nap elteltével a fogvatartók lakomát rendeztek a rab szeme láttára és elé is pakoltak bőségesen megrakott tálat, de olyan távolságba helyezték, hogy nem érhette el. A kegyetlen terápiát addig folytatták, míg a fogoly kitartása elfogyott és az áldozat megtört. Abban az esetben, ha az éheztetés célja a halál volt, nem számított a fogoly reakciója – egyszerűen hagyták éhen pusztulni.

A gasztronómiai jellegű tortúrákat az egyiptomiak is tökélyre vitték. Egy időben szokás volt az elítélt nyelvét le, száját pedig összeragasztani – az egyiptomiak hatékony ragasztóanyagot tudtak keverni – , majd jobbnál jobb ennivalókat pakolni elé.

Az itatással történő kínzás már ismert az inkvizícióból, de más korokban is alkalmazták. Előfordult, hogy a vízbe apróra zúzott üvegszilánkokat szórtak, amelyek a bélrendszeresen által jutva felsebezték azt. A víz jéghidegtől a tűzforróig terjedt, sokszor a két véglet gyakorta váltott változtatásával.

 Az eledelekkel kapcsolatban is lettek praktikák, fájdalmakat okozoó megoldásokban soha nem volt hiány. Elterjedt ötlet volt az éheztetés, a túletetés kombinálása. A legyengült áldozat, aki már hosszú ideje nem ehetett egy falatot sem, váratlanul irdatlan mennyiségű étel elfogyasztására kényszerült: a procedúra eredménye legtöbbször halál volt.

Csonkolás:

A felnégyeléssel rokonítható, ám annál enyhébb büntetés, mint a mai napig alkalmazzák az iszlám országokban. Közismert a tréfa, miszerint ha nálunk is bevezetnék, kevés ép testű ember maradna. Ám arról nincs meggyőző bizonyíték, hogy a csonkítás valamit is enyhített volna a bűnözés mértékén az arab államokban. Gyakorlata az évezredek alatt nem változott – az antik időkben csakúgy, mint mostanság, a lopáson, csaláson, sikkasztáson tetten ért személyeket büntették ily módon. A legáltalánosabb, amikor a tolvajláson rajtakapottat csuklójánál csonkítják, megszabadítva így kézfejétől. Mindig az eset súlyossága alapján döntöttek a csonkításról.

Súlypróba:

A súlypróba követtek történő agyonnyomást jelent: a 15. és 18. százat közötti Angliában hivatalos kínvallatási eszközként alkalmazták. Az éheztetés eljárását váltotta fel ez a módszer, amit így is lehetne definiálni: az éheztetés súlyosbított változata. Olyan elítéltek kínzásához vetették be, akiket valamilyen főbenjáró bűnnel vádoltak, ám nem voltak hajlandók beismerő vallomást tenni. A hallgatásnak ugyanis megvolt az ára: a halálbüntetés minden esetben a korona javára történő vagyonelkobzással járt. Ha viszont a vádlott hallgatott, mint a sír, akkor még a bírósági eljárást is elkerülhette. Nagy volt tehát a tét, csakhogy a súlypróbát gyakorlatilag lehetetlen volt némán kibírni.

A vallomástételtől elzárkózó rabot először lecsupaszították, miáltal egyetlen öltözéke az ágyékát elfedő rongy maradt. A mezítelen férfit aztán a börtöncella padlójára fektették, majd végtagjait, amennyire csak bírták kifeszítették és szorosan kikötözték. Ezután kerettel ellátott jókora deszkalapot helyeztek a mellkasára, arra pedig súlyos vasöntvényeket vagy kőtömböket raktak. A szükségesnek vélt mennyiség hivatalos meghatározása így szólt: amennyit az elítélt elbír és még további kődarabok. A procedúra elképesztő fájdalommal járt, a lélegzetvétel megnehezült, az áldozat teste nem kapta meg a szükséges oxigént, a kilégzés nehezítettsége miatt pedig vére kémhatása megváltozott és acidózis lépett fel. Peine et dure-nek nevezték az eljárást. A súlypróba úgy vonult be az amerikai történelembe, mint afféle előzetes mutatvány, melynek feladata a közönséget ráhangolni a fő műsorszámra. A rövid történet így esett: az 1692-ben lezajlott salemi boszorkányperben egy nyolcvan esztendős férfit nyomtak így halálra, mert – a legtöbbekkel ellentétben – nem volt hajlandó hamis vallomást tenni.

Cséplőlánc:

Cudarul feldíszített korbács volt a cséplőlánc, mely borotvaéles, lapos és ovális láncokból állt. Ennek puritánabb eszköze a tüske- vagy tövis korbács, amelynek eredete a krisztusi időkig vezethető vissza. A modern kor végrehajtója már csak elővigyázatossági okokból is olyan kínzási módszereket részesít előnyben, amely nem hagy nyomot az áldozatokon. Régebben azonban a külsérelmi nyomok mellőzése egyáltalán nem volt szempont, sőt, minél szörnyűbbek és maradandóbbak voltak a sérülések, annál közkeveltebb volt az eljárás. A súlyos, véres zúzódások látványában a középkori hatalmasságok mindig bőséges élvezetet leltek. Sokszor a végső cél is inkább az áldozat halálra kínzása, semmint a vallatása lehetett.

 Kaloda, avagy pellengér:

A kaloda az egyik legszégyenteljesebb, legmegalázóbb büntetési és kínzási forma volt. A lényeg, hogy az áldozat kezeit és lábait megfelelő méretű lyukakkal rendelkező deszkából ácsolt szerkezetbe rögzítették, majd megvasalták, így lehetetlenné tették a test mozgását. Ezután az elítéltet forgalmas, nyilvános helyre, a település főterére szállították és ott közszemlére helyezték. A csőcseléknek így kiváló alkalma nyílott a tehetetlenül senyvedő egyén büntetlen bántalmazására. Enyhébb esetben csak taszigálták és piszkálták, orrát csavargatták, felpofozták, ám a kegyetlenség néha nem érte be ilyen kevéssel. Általában ürülékkel öntözték, a hulladékot a szájába nyomták. Nem ritkán megkövezték, ha az áldozat nő volt, vágott sebeket ejtettek rajta, olykor megégették, ujjainak egy részét lenyirbálták, csiklandozták elviselhetetlenségig.

Vallató csizmák:

A vallatási csizmák szűkített szerkezetek voltak, úgy tervezték őket, hogy hóhéri közreműködéssel bokától térdig illeszkedjenek a lábra. A vasból készült eszköz belső felén kisebb-nagyobb tüskék és pengék helyezkedtek el. A csizmát először az áldozat lábára illesztették, majd kezdetét vette a tortúra. A hóhér egy nehéz kalapács segítségével addig ütlegelte a lábbelit, míg annak belső felülete a végtag felszínéhez simult, a szögek pedig áttörték a bőrt, behatoltak a szövetekbe, lábszár- és bokacsontokba. Észvesztő szenvedéssel járt ez az elítélt számára. Több ízben fellocsolták az áldozatot, hogy eszméleténél tartsák közben. Széles körben alkalmazták ezeket a vallató csizmákat: hétköznapi bűnözőknél egészen a társadalmi kasztokhoz tartozó magasabb elítélteknél. A csizmák kínvallatást jelentették, de legtöbbször halál volt a vége.

Tűzpróba:

A tűzpróba az inkvizíciós időket megelőző kínzási fortély volt, melyet a tizenkettedik század közepétől már alkalmaztak. Ezer szállal nőtt a katolicizmushoz, így szimbolikus jelentőséggel bírt. Mielőtt a próba kezdetét vette, minden érintettnek vallási ceremóniákon kellett részt vennie. Ez a rítus három napig tartott, közben a vádlott áldást kapott, szabályos ördögűzésnek vetették alá, imádkoztak értek, még végül felvehette a szentségeket. Az egyházi rítusok végeztével kezdetét vette a kínzás. Az elítéltnek egy feltüzesített vasdarabot kellett megfognia és meghatározott távolságon át cipelnie – ez általában három métert jelentett. A vas súlyát a bűn mértéke határozta meg, a legkisebb egy fontnyi izzó súly volt. Létezett egy másik megoldás, amikor a delikvensnek izzó parázson kellett bekötött szemmel járnia. Három nap után megvizsgálták, a bűnösség kérdését az inspekció eredménye döntötte el. Ha találtak nála nyílt sérülést, akkor a vádlottnak tovább kellett bűnhődnie, gyógyult seb esetén viszont ártatlannak nyilvánították. Az ártatlanság evidenciáját olyankor el lehetett intézni, bizonyos adományok ellenében, nyilván a végrehajtó tisztviselők korruptságától függően. Megfelelő díjazás fejében a vas és a szén hőfokát alacsonyabban tartották, hogy könnyebben el lehessen viselni…

Vízpróba:

Az eljárás fontosságát a korabeli vallási filozófiák emlegetésével kísérelték igazolni. A víz az Ószövetség özönvízét volt hivatott szimbolizálni, amely lemosta a bűnt a Föld színéről, lehetővé téve, hogy csak az igaz kisebbség maradjon életben. Akárcsak a tűzpróba esetében, előbb itt is három napos rítusra került sor, majd következhetett a próba végrehajtása. A vádlottnak forró vízbe kellett mártania a kezét egészen a csuklójáig, súlyosabb esetben a könyökéig. A sebeket ezúttal is bekötözték három napra a sorsdöntő vizsgálat előtt.

Létezett hideg vizes próba is. Ilyen esetekben az összebéklyózott végtagú vádlottat kötéllel engedték a jéghideg vízbe. A kötelet a vádlott csípőjére kötözték, majd még egy csomót is helyeztek rá bizonyos táolságba a törzstől. Ha a vádlott is, a csomó is a víz felszíne alatt maradt, akkor az ártatlanság bebizonyosodott. Ám ha száraz maradt a csomó…. 1215-ben betiltották alkalmazását.

Boszorkánybölcső:

A boszorkányok kínzásának egyik kevésbé fájdalmas formája, mely élettani károkat okozott. A megvádoltat zsákba kötözték, majd a zsákot felkötözték egy fára és hevesen himbálták. A kiszolgáltatottság elősegítette a vallomástételt. A legtöbb áldozat komoly hallucinációkat is elszenvedett – vesztére, emiatt ugyanis kiszínezte vallomását, így további vétkeket ismert be, melyek kegyetlen retorziókat vontak maguk után.

A vasálarc:

Dumas romantikus kalandregényének köszönhetően ismert eszköz ez. A vasálarc használata eléggé ismert volt a franciáknál és a cári Oroszországban is. Egyetlen esztendőnyi vasálarc viselés után sem lehetett többé normális embert faragni abból, aki keresztülment eme szörnyű tortúrán. Kínzóeszköz volt, mégpedig a leginkább rettenetes fajtából való.

Várbörtönök:

A középkori börtönök szörnyűségéről, borzalmáról elegendő információ maradt fenn. A rabokat leláncolták, a láncok végét falhoz rögzített karikára fűzték. Pestis és a kolera halált hozó csirái is ezekből a börtönökből kerültek ki, hogy aztán terjedjenek tovább. A legtöbben pár év alatt elpusztultak, de a krónikák megemlékeztek olyan személyekről is, akik 30-40 éven át is bírták a föld alatti bezártságot, a gyatra ellátást és az egészségi viszonyokat.

 Vadállatok általi kivégzés:

A régi rómaiak alkalmaztak különböző vadállatokat kivégzés céljából, méghozzá jóval Krisztus születése előtt, a keresztény-üldözéseket megelőzően. Valószínű, hogy a rómaiak ezt a kivégzést egyes bennszülött afrikai törzsektől lesték el. Az eljárás sikeres volt a nép körében, így évszázadokra meg lehetett alapozni a vadállat és elítélt párharcának közkedvelt kultuszát. A találékonyság mindig sokszorosára nő, ha kegyetlenségről van szó. Hamar rájöttek tehát, hogy az állatokat tanácsos kiéheztetni, mielőtt az egyenlőtlen küzdelemre sort kerítenek. A vad lehetett medve, oroszlán, esetleg farkas. E műfaj első, mindmáig legismertebb áldozata Dániel próféta. Dániel hasznos életet élt, az akkori közigazgatásban dolgozott, elég magas beosztásban. A prófétai képességű majd férfi előbb a babiloni Nabukodonozor elismerését vívta ki, majd a perzsa Dárius király kegyeit nyerte el. Utóbbinak fő pénzügyi tanácsadója lett, ám ezt a poszt csaknem a vesztét okozta. Dánielt irigyei sodorták bajba, akik a vallási rendelkezés megszegésével vádolták a közismerten pesszimista prófétát. A vallási kihágások elkövetőit pedig mindig az oroszlánok ketrecébe vetették. A Biblia szerint az Úr erkölcsileg mellé állt a bajban. Végül Dánielnek nem lett baja sem a kiéheztetett oroszlánokkal töltött éjszaka után.

A későbbi korokban tovább dívott Európában a vadállatok elé vetés hagyománya, kelet felé haladva pedig ott még szélesebb körben alkalmazták ezt a bestiális kivégzési formát. Néhány orosz tartományban még a 17. században is tartottak vérszomjas medvéket e célból. Létezett egy Kelet-Európa-i módszer is, mely a tolvajok megleckéztetésére szolgált. Ez volt a hangyabolyra ítélés fertelmes találmánya. A rajtakapott tolvajt megkötözve elhelyezték a bolyba, majd magára hagyták és napokkal később visszatértek.

Mindenki közül a legrafináltabb azonban Rettegett Iván volt, aki valamennyi kínzást és kivégzést szolgáló módszert képes volt tovább fejleszteni. Nyilván ő koreografálta meg Leónyid, a novgorodi érsek gonosz likvidálását is. Iván reformja az esetben a következő volt: a szerencsétlen érseket elevenen medvebőrbe varrták és vérszomjas vadászkutyákat uszítottak rá. A medvék gyilkolására betanított ebek nyilván érezték a medve szagát. A cári közönség a gyönyörtől olvadozva, tapsolva nézte végig, ahogy a vérszomjas ebek szétmarcangolják az érseket.

Megkövezés:

Ez a rituális színezettel bíró kivégzési módszer – éppúgy, mint a lefejezés – napjainkban már csak bizonyos arab országokban hajtható végre. Technikája nem változott az évezredek során. A tisztátalan áldozatot szükségtelen, esetenként tilos is megérinteni, ezért kellő távolságból dobálnak rájuk köveket. E kivégzése forma sajátossága még a közösségi jellege is. Ennek köszönhetően érték el a hatóságok, hogy lehetőség szerint minél többen vehessenek részt aktívan az eseményben. Bárki kifejezhette negatív érzelmeit az elítélt iránt, bizonyíthatta hűségét a közösség irányába. Nincs még egy ilyen kivégzési módszer, ahol ennyi önkéntes hóhér működött volna közre.

A Biblia egyértelművé teszi a megkövezés eredetét. A korabeli Izraelben ez volt a leggyakoribb kivégzései forma. Mózes akkurátusan tárgyalta a megkövezés számtalan okát. Ezek közé tartozott az istenkáromlás, a bálványimádás, a szadat be nem tartása és még hasonló főbenjáró vétkek – no meg az emberáldozat gyakorlata, okkult fortély alkalmazása. A véres rituáléra színhelyük a városon kívülit választották, így megakadályozták, hogy kicsiny gyermekek is részt vegyenek a kivégzéseken (eltekintve azoktól az esetektől, amikor a gyermekeknek az áldozat szerepét szánták). A kövekkel történő kivégzés módszere mai napig megmaradt. Azok az államhatalmak, amelyek a megtorlás eme eszközét a mai napig életben tartják, a végrehajtással kapcsolatban csak minimális rendelkezéseket alkottak és érvényesítettek. Az iráni büntető törvénykönyv 1988-as kiadásában a következő előírás olvasható: „a halálbüntetésre használt kövek nem lehetnek olyen nagyok, hogy egy vagy két dobással az elítélt halálát okozzák. Ugyanakkor nem lehetnek olyan parányiak sem, amelyeket egyáltalán nem is lehet kőnek nevezni.”

Elevenen eltemetve:

Elterjedt kivégzési forma. Mindenütt előfordult, ahol a környezeti feltételek erre lehetőséget adtak. A nomád időkben gyakoribb volt. Olcsó, kevésbé időigényes, mint az éhenhalatás. Többnyire magával az elítélttel ásatták meg saját sírját. A hosszabb ideig tartó, értelemszerűen kegyetlenebb módszer a koporsóba zárás, ezzel a haláltusát ki lehetett tolni. Például Japánban is szokás volt, hogy az elítéltnek egy hosszú csövet kellett függőlegesen, alsó végét mellkasához szorítva tartania. Miután a test elfödelése befejeződött, egy kijelölt harcos lándzsájával beledöfött a csőbe. Igaz, alig valószínű, hogy az áldozat szíve a kegyelemdöfés idején még vert. A hinduknál gyakori viszályok esetében előforduló élve temetések voltak. Megesett, hogy az elítélt maga büszkélkedett azzal, hogy az elföldelés meg se kottyan neki. A magabiztos halálraítélt többnyire tévedett…

A kereszt alakú kínzó és kivégzőeszközöket a Római Birodalommal hozzák összefüggésbe. A keresztnek megtorlás gyanánt történő alkalmazása jóval régebbi időkbe vezethető vissza. Az ókori világban alkalmazása egyetemes kellett, hogy legyen. Germán törzsek is használták, akiknek még semmiféle kapcsolatuk nem lehetett a rómaiakkal. Megtaláljuk az asszíroknál, velük rokon népeknél. Célja kínzással halált okozni, méghozzá a lehető leglassabban. 

A régi németeknél mártírfának is nevezték a keresztet. Eleinte erdőben kötözték keresztfára az elítéltet, hogy az állatok tépjék szét. Ezután bekenték mézzel a testet, rovarok csípése miatt. Ahány kultúra, annyiféle kereszt létezett. Eleinte mindössze egy oszlop volt, egy közönséges fatörzs, név szerint kínzókaró, mely egy másik rúd hozzáadásával felvette a latin T alakját. Ebből alakult ki a később ismeretes kereszt. A rómaiak végrehajtás előtt korbácsoltak. Ebben a szörnyű állapotban kellett a súlyosan megsebzett, vérveszteségtől elgyengült elítéltnek a keresztet a kivégzés helyszínére cipelnie. Ez az agónia szörnyű volt. Nem gyakoroltak kegyelmet szúró, vagy vágófegyveres, lándzsa, vagy kard által. Az elítélt természetellenesen rögzített testben a tüdő eldeformálódva, fokozatosan vizesedve, lassacskán felmondta a szolgálatot – nagyon sokára megfulladt. Ez volt a megváltás.

A világtörténelem legismertebb, keresztre feszítettjén az egyik római lovas katona – megundorodva és felháborodva a sok kegyetlenkedés láttán – mégiscsak megkönyörült: dárdáját az agóniától szenvedő férfi bordái közé döfte. Ekkor megnyílt az ödémás tüdő és a sebből vízsugár tört elő. Az áldozat az emberiség legismertebb alakja, mégis, nagyon sokan csak így nevezik: A Megfeszített.

Karóbahúzás:

A karóbahúzás is asszír eredetű módszer, a perzsáknál már általános, megszokott gyakorlatnak számított. Később meghonosodott a legtöbb észak-afrikai törzsnél, valamivel később a törököknél, rajtuk keresztül pedig valamennyi kelet-európai népnél. Végül aztán elterjedt a kontinens nyugati államaiban is. Alkalmazásának indítéka bármi lehetett: vallási gyűlölködés, nemzedékről-nemzedékre szálló ellenségeskedés, személyes bosszú, politikai és háborút ellentét.

A karó, mint kivégző eszköz a kereszt méltó párja a lassú, kegyetlen halált célzó kivégzésben. Csakhogy ez esetben nem volt szükség az áldozat kiszögezésére, mindössze a kezeit kellett gúzsba kötni. Gondosan ügyelni kellett, hogy a végbélnyíláson át bevezetett hegyes alkalmatosság áthaladva a testen semmiféle létfontosságú szervet ne érintsen. A hosszú agónia csak így volt szavatolt. A kivégzendő egyén lábait szétfeszített állapotban kikötözték, hogy a kivégzés rituáléjához könnyűszerrel hozzá lehessen kezdeni. A karót eleinte kézi erővel nyomták a testbe, később már igavonó állatok segítségével. A jól kiékelt karóba magát az áldozatot nyomták bele. A karó szétroncsolta a belek jó részét, pokoli fájdalmat okozva futott át a testen, kibukkant valahol a váll és lapocka táján. Utána a terep a pórnépé volt, akik közül sokan állati és emberi ürülékkel dobálták meg a kínban szenvedő nyomorultat. A karó általi kivégzés lelkes híve Vlad Tepes, a később Drakula néven irodalmi figurává emelt nemes volt, aki ezernél is több ellenséget és jobbágyot húzatott karóba.

Az akasztás:

A kötél általi halál eredete múlt homályába vész, de ez a büntetési formula minden valószínűség szerint végigkísérte az emberiség történetét. A kötéllel történő kivégzés módszere komoly fejlődésen ment át. Először élőfákat választottak erre a célra.

Az ácsolt fára valamikor a kereszténység elterjedésének idején szoktak át. Ennek egyik állítólagos oka a bibliai eredetű Júdás óta hagyomány, hogy a fára akasztottal együtt maga a fa is elpusztul. A kötél általi kivégzés az általános büntetésvégrehajtási gyakorlat részévé vált. A nép azonban inkább a hosszadalmasabb, látványosabb megoldásokat részesítette előnyben. Az akasztás a vonagló, fuldoklástól eltorzult arcú elítéltek látványa nélkül nem volt igazi szórakozás, egyszersmind nem bírt elrettentő hatással. Vadnyugati legendák bővelkednek az akasztásokban. A lótolvajokat általában arra a lóra ültették, melyet ellopott, majd egyszerűen elég volt a ló farára csapni…

A Guillottine:

A közhiedelem szerint J. I. Guillotin doktor (1738-1814), a lelkes polihisztor 1789-ben a mindenek felett állónak számító hatalomnak, magának a Forradalmi Nemzetgyűlésnek ajánlotta fel alkalmazásra az általa kifejlesztett nyaktilót. 1792. április 25-én került sor az újított gépezet ünnepélyes felavatására. A mindössze rablásért halálra ítélt Nicolás-Jaxques Pelletiernek jutott hát a megtiszteltetés, hogy e kiélezett történelmi pillanatban ámuló közönsége előtt életre szóló főhajtással tisztelegjen.

Akkoriban úgy tartották, a szerkezetet Antoine-Leuise, a sebészeti akadémia titkára tákolta össze önhatatalmúlag, ezért azt louisonnal, vagy louisette-nek nevezték. Franciaországban valamennyi elítéltet ezen módszerrel küldtek át a másvilágra. A guillotine által végrehajtott kivégzések egészen 1939-ig nyilvánosnak számítottak. 1870-től mindössze egyetlen hóhérra volt szükség a franciák teljes birodalmában, a hóhér nemzeti közalkalmazottnak számított, akinek Párizsban béreltek lakóhelyet, ahonnan az ország különböző területeire utazott néhány kijelölt segéd kíséretében. A párizsi köznép csak Monsieur de Paris-ként, azaz Párizs úrként emlegette személyét.

Selyemzsinór:

A selyemzsinórral történő fojtás a török időket juttatja eszünkbe. Sok egyéb módszerrel ez a kivégzés is komoly szimbolikus értéket hordozott és valószínűleg udvari intrikák hozták divatba. Ha egy vezetőre végzetes tévedést bizonyítottak, jött a selyemzsinór, amelynek üzenetértéke egyértelmű volt.

Sztambulból két komor, marcona küllemű alak érkezett az érintett előkelőséghez, akik aztán sokat sejtetően átadták neki a szultáni parancsot tartalmazó levelet. Eme okmányban rendszerint rövid indoklás állt, benne pontosan kifejtve, milyen bűn, vagy vétség elkövetéséért kell a címzettnek

pusztulnia. Tiltakozásnak értelme nem volt, mivel a szultáni hatalom mindenek felettinek számított, az uralkodó felett más grémium nem állt. A legalább két méter hosszúságú, vékony, ám elszakíthatatlan fonat két ellentétes végét kétfelé húzták a hírnöki és végrehajtói funkciókat egyaránt ellátó látogatók, miközben középen az áldozat agonizált. A leszámolás nem tartott sokáig: egy-két perc elteltével a címzett sorsa beteljesedett.

 Forrás: Torrente del Bosque: Kínzások és kivégzések története



Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s