Az orvostudomány az évezredek során számos képtelen, sokszor fájdalmas és nemritkán bizarr kezeléssel hökkentette meg a gyógyulni vágyókat. Az epilepsziára emberi vért, a fogfájásra döglött egeret, a túlsúlyra köpölyözést, a migrénre koponyalékelést, a hisztériára kenőcsöket és szexet, a szifiliszre pedig halálos veszedelmekkel fenyegető higanyt írtak fel a korabeli szakemberek. Összeállításunkban hét igen bizarr gyógyítási technikát mutatunk be.

Döglött egér a szájban

Egy egyszerű fogfájás az ókori Egyiptomban is szörnyű kínokat tudott okozni, amit akkoriban meglehetősen furcsa módon próbáltak enyhíteni: döglött egeret helyeztek a páciens szájába.

Olykor nem egészben, hanem ledarálva, különböző gyógyhatásúnak mondott összetevőkkel megbolondítva került a „gyógyszer” a beteg állkapcsai közé.

Az egérkúrára nem csak a fáraó népe esküdött: az Erzsébet-kori Angliában, ha egy szemölcsöt kívántak eltávolítani, a jól bevált recept szerint egy egeret kellett félbevágni, és a kívánt felületre helyezni.

A XVI. században a rágcsálót – amelyet a korabeli „gyógyszeripar” egyébként a kanyaró, a szamárköhögés, a himlő és az ágybavizelés kezelésére is használt – rántva vagy pitébe sütve is fogyaszthatták.

Az egyiptomi orvosok – habár az ókori viszonyokhoz képest lenyűgöző egészségügyi tudással rendelkeztek – mai szemmel nézve meglehetősen undorító módszereket és szereket használtak.

A kenőcsök készítésére szakosodott „patikusok” minduntalan állati és emberi ürüléket kevertek a készítményeikbe.

Tapasztalataik szerint a kutya, a gazella, illetve a szamár végterméke nemcsak gyógyított, de még a gonosz szellemektől is megtisztította a beteget.

Jóllehet ezek a gyógyszerek sokszor idéztek elő tetanuszt vagy egyéb fertőzéseket (amelyeket gyakran penészes kenyérrel kezeltek), néhány esetben hatásosnak is bizonyultak, ugyanis bizonyos ürülékek antibiotikus anyagokat tartalmaznak.

Emberhús influenza ellen

Az orvosi célú kannibalizmus a korai Európa történetének egyik legfurcsább gyógyászati praktikájaként vonult be az orvoslás történetébe.

Sokáig tartotta magát ugyanis az a nézet, hogy a mumifikálódott emberi hús fogyasztása alkalmas, sőt ajánlott egyes betegségek kezelésére.

Egy 1747-es kézikönyv szerint az emberhús belsőleg való alkalmazása jó a vérrögök, a köhögés és a menstruációs problémák ellen, valamint a sebek gyors begyógyulására is.

A „hullahús” évszázadokig igen elterjedt orvosságnak számított. A rómaiak azt hitték, hogy az elesett gladiátorok vére gyógyítja az epilepsziát, a XII. századi patikusok pedig pult alól árulták az Egyiptomból elrabolt múmiák porát.

Miután ugyanis Egyiptomban megjelentek az első sírrablók, hamarosan ókori múmiák tucatjai lepték el az öreg kontinenst, a tetemek adásvétele köré pedig virágzó iparág épült ki.

A megnövekedett kereslet következtében az 1600-as években a mumifikálódott testek már-már hiánycikké váltak, így az orvosok „friss” hús után néztek; különösen az erős testalkatú elhunyt férfiak és nők tetemei örvendtek nagy népszerűségnek a betegek körében.

A gyógyító kannibalizmustól leginkább az epilepsziások vártak csodát. A kivégzésekre összecsődült tömegek között a görcsrohamoktól szenvedő férfiak és nők az első sorokba furakodtak, azt remélve, hogy a nyakazáskor kifröccsenő vérrel érintkezve meggyógyulhatnak.

Vérveszteséggel az egészségért

Ha az ókorban egy migrénnel küszködő egyiptomi, esetleg egy láztól szenvedő görög polgár orvoshoz fordult, legelőször is eret vágtak rajta. A véres művelet szikével vagy egy éles fadarabbal történt.

Az érvágás Egyiptomból ered, onnan vették át a görögök, ahol az orvosok, így a Kr. e. III. században élt Eraszisztratosz, még úgy gondolták, hogy a legtöbb betegség oka a bővérűség.

A Kr. u. II. század neves római orvosa, Galénosz már úgy vélekedett, hogy a jó egészségi állapothoz a négy testnedv (vér, nyálka, sárga és fekete epe) tökéletes egyensúlya szükségeltetik, ezt pedig olykor a páciens vérének megcsapolásával lehet elérni.

A középkori Európában a vérrögöktől kezdve a himlőn és az epilepszián át a pestisig vagy a túlsúlyig szinte mindent így próbáltak gyógyítani.

Az orvosok az alkar vagy a nyak vénáiból, illetve artériáiból vettek vért – 1163-ig akár a papok és a szerzetesek is, mígnem egy egyházi ediktum ezt meg nem tiltotta.

Annak ellenére, hogy az eljárás a vérveszteség miatt könnyen torkollhatott halálba, a köpölyözés egészen a XIX. századig az orvoslás egyik alapvető technikájának számított.

George Washington amerikai elnök 1799. december 13-án egy egyszerű torokfájással ébredt, túlbuzgó orvosai pedig több mint két liter vért csapoltak le tőle alig 16 óra leforgása alatt. Életét mégsem tudták megmenteni, a „szakemberek”diagnózisa szerint halálát a vérbőség okozta.

Lyuk a koponyán

A trepanáció (koponyalékelés) az egyik leghátborzongatóbb, ám eleink zsenialitásáról leginkább tanúskodó orvosi technika volt.

A Kr. e. 6500 környékétől használatos gyógymód Eurázsia több pontján is felbukkant, később pedig az indiánok is alkalmazták, ám máig csupán találgatni tudunk, hogy az igen rizikós műtéti forma hogyan és miért alakult ki.

A neolitikumban valószínűleg még azon okból fúrhattak lyukat az emberi koponyába, hogy a gonosz szellemek távozását megkönnyítsék, később ennek gyakorlatiasabb célja lett.

Egyes barlangrajzok arra engednek következtetni, hogy úgy vélték: ezzel a módszerrel segíthetnek az epilepsziás rohamokon, a migrénen, a daganatokon, valamint a mentális zavarokon.

Ez a beavatkozás olykor valóban életmentő volt, többnyire sebesülés miatt (például, ha valakit fejbe rúgott egy ló) és az ezt követő koponyaűri vérzés, illetve nyomás csökkentésére lékeltek koponyát. Az egyiptomi, kínai, indiai, római és görög orvosok számára a csontlékelés idővel rutinműtétté vált.

A sebészeti célú lékeléstől megkülönböztetjük az úgynevezett jelképes trepanációt, amely nem hatolt át a koponyacsont belső rétegén, csak egy ujjbegynyi kaparást jelentett a fej legmagasabb pontján. A beavatkozás valamilyen gyógyító rituálé, esetleg beavatási szertartás része lehetett.

A jelképes koponyalékelés igazi hungaricum volt a honfoglaló magyarok körében, a X. században (a kereszténység felvétele előtt) a felnőttek koponyamaradványain 12–13 százalékos gyakorisággal figyelhető meg.

Vándorló anyaméh

„Te hisztérika!”– mondja manapság a türelmetlen férj a nyafogó feleségének. Mintegy két és félezer évvel ezelőtt azonban ez a jelenet merőben másként zajlott le: a férfi a nőt orvoshoz vitte, aki kenőcsöket adott nekik, valamint egy kis gyengédségre biztatta őket.

Az ókori világban úgy gondolták, hisztériásak csak a nők lehetnek. Ezt azzal magyarázták, hogy a hisztéria az anyaméh (görögül hüsztera) betegsége.

A görögök a méhet egy különálló teremtménynek gondolták, amely önállóan mozog a női testben.

Platón és Hippokratész szerint, ha egy hölgy túl sokáig nem talál magának férjet, vagy nem él rendszeres nemi életet, a méh elszabadul, gyakorlatilag vándorútra kel a női testben, és ez fulladást, gyengeséget, fogcsikorgatást, valamint rohamokat (vagyis hisztériát) okozhat.

Ezt a kellemetlen állapotot minél több gyermek vállalásával lehet elkerülni. Az ókori tudósok szerint sem azt nem szereti a méh, ha túl sok folyadék van benne (menstruáció), sem azt, ha kiszárad (szexuális aktusok hiánya).

A korabeli gondolkodásmód szerint az elszabadult méhet vissza kellett csalogatni a helyére.

Ezt a nehéz műveletet masszázzsal, fürdőkkel kívánták megoldani, ám gyakran kénfüsttel fújták be a beteg asszony fejét, míg a lába között illatos kenőcsöket alkalmaztak, ezzel befolyásolva a szervet, hogy a kellemetlen szag elől a kellemes felé húzódva visszatérjen eredeti helyére.

A legjobb gyógymódnak azonban a szeretkezést tartották.

Halálos higany

A higanyt világszerte és számos kultúrában használták orvosi célra. Kínában és Tibetben az élet meghosszabbítása miatt fogyasztották a belőle készült szereket, ám éppen ellentétes hatást értek el vele.

Csin Si Huang-ti császárt, a kínai nagy fal építtetőjét is paradox módon a halhatatlanság iránti vágya, pontosabban a higanytartalmú „varázsitalok” vitték a sírba.

A perzsák és az ókori görögök kenőcsként alkalmazták, míg az egyiptomiak, valamint a rómaiak kozmetikumokba keverték a vegyszert.

Ez utóbbi szokás egészen a XX. századig fennmaradt, ugyanis a higany segítségével könnyedén el lehetett érni az évszázadokon átívelő szépségideált, azaz a hófehér bőrt.

A testfelületre kent, ecettel kevert ólmot is tartalmazó fehérítő oldat nem okozott azonnali halált, a szert használók lassú mérgezés áldozatai lettek – ahogy például I. Erzsébet angol királynő is.

A szer alkalmazását émelygés, fejfájás, étvágytalanság, agysorvadás, álmatlanság, zavartság, valamint rothadó fogak kísérték.

A reneszánsztól a múlt századig bezárólag a fémszínű folyadékot lepra, illetve a szexuális úton terjedő betegségek, főként a szifilisz kezelésére is használták.

Valószínűleg volt némi hatása a legyengült szervezetre, tény azonban, hogy többen haltak meg higanymérgezés okozta máj- és vesekárosodásban, mint ahányan felgyógyultak a kellemetlen kórokból.

Az azonosítatlan betegségben szenvedőknek gyakran nagyobb higanyadagot adtak a gyógyulás reményében, és ez sokszor borzasztó haláltusát eredményezett.

orró vassal az aranyér ellen

A hemorrhoid, vagyis az aranyér kellemetlen betegségének első említése Kr. e. 1700-ból való.

Az ókori egyiptomi papirusz nem csupán lejegyezte a tüneteket, hanem megoldást is kínált a fájdalomra: szerzője egy földből és akáclevelekből főzött kenőcsre esküszik, amely gyolcs segítségével a végbélnyílásra helyezve azonnali gyógyulással kecsegtetett.

Később az ókori görögök a különböző fájdalomcsillapító kenőcsök mellett meglehetősen modern sebészeti módszerekkel kezelték az aranyeret: a mai orvosi gyakorlatnak megfelelően lekötötték a fájdalmas érdudort, amely a vérkeringésből kizárva végül elhalt.

A kora középkorban azonban már drasztikusabb módszerekkel próbáltak segíteni a gyakran ülni is alig képes betegen: a szerzetesek egy felhevített vasrudat toltak fel a végbelébe, amelyet gyakran egy éles pengével is felmetszettek.

Ennél jóval kevésbé fájdalmas módszer volt az ír származású francia remete, Szent Fiacrius közbenjárását kérő ima.

A kórt másik nevén Szent Fiacrius betegségének is hívták, ugyanis a legenda szerint a VII. századi szent a vakság és a láz mellett az aranyeres panaszokat is meg tudta gyógyítani kézrátétellel.

Nem véletlen tehát, hogy az egész nap bakon ülő kocsisok, tehát az aranyérbetegség kialakulásában veszélyeztetettek is az oltalmát élvezhették.

Forrás: mult-kor.hu (https://mult-kor.hu/7-bizarr-osi-orvosi-technika-20200526?pIdx=1)